Hiszem, hogy mindenkinek van hite! Hogy mindenki hisz valamiben, amit főképp akkor ránt elő a kalapból, mikor valamilyen nehézséggel szembesül.
Az emberek életrevalóságát pedig nézetem szerint az határozza meg, hogy hitüket miként értékelik és változtatják, mikor problémáik vannak. Nem sokra tartom azokat, akik gondokkal szembesülve "menekülnek" Istenhez, családhoz vagy bárkihez, akit addig napi szinten le se szartak.
Én például abban hiszek, hogy a magam erejéből, szeretteim, családom és barátaim támogatásával el tudok bánni az élet hozta akadályokkal. Ez nem azt jelenti, hogy ateista lennék: reménykedem, hogy van valami felsőbb hatalom és szándék; hogy egy ennyire masszívan összetett világ, mint a miénk, nem lehet pár kémiai részecske véletlen ütközésének folyománya. De nem lehet (csak) ettől az elvont dologtól várni a megoldást...
Milyen alapon vár megváltást és boldogulást az, aki nem tesz meg mindent maga a sikerekért?
De mi van, ha az nem elég? Itt vagyok például én, 2010-ben... ami el tudott romlani, minden elromlott! Az utóbbi 8 év munkáságával elért eredményeim, a sívességek hada hetek alatt elúsztak, és még mindig minuszban vagyok. Az vigasztal, hogy aki csak körülöttem van, az érdeklődik és segíteni akar - ez valamennyire engem igazol. De érzem, ahogy kopik a hitem - már nem tudok megoldani mindent... egyszerűen nem megy.
Talán az, hogy eddig nem voltam a klasszikus értelemben vett "jó ember" most üt vissza... nem satnya próbálkozás. De még most sincs itt az ideje máshoz futni , a csodára vagy megváltásra várni - csattanás és közeledik a föld, benne van az ütés és a kudarc... de ha számolnak is fel kell állni és végig küzdeni! Hogy amikor majd elszámolok magamnak, vagy másnak a tetteimmel, legyen okom büszkének lenni. Hogy semmiért ne kelljen bocsánatot kérnem - azt nem szeretem.
Ennyi... így kell élni... és akkor nem hozunk szégyent magunkra!
Az emberek életrevalóságát pedig nézetem szerint az határozza meg, hogy hitüket miként értékelik és változtatják, mikor problémáik vannak. Nem sokra tartom azokat, akik gondokkal szembesülve "menekülnek" Istenhez, családhoz vagy bárkihez, akit addig napi szinten le se szartak.
Én például abban hiszek, hogy a magam erejéből, szeretteim, családom és barátaim támogatásával el tudok bánni az élet hozta akadályokkal. Ez nem azt jelenti, hogy ateista lennék: reménykedem, hogy van valami felsőbb hatalom és szándék; hogy egy ennyire masszívan összetett világ, mint a miénk, nem lehet pár kémiai részecske véletlen ütközésének folyománya. De nem lehet (csak) ettől az elvont dologtól várni a megoldást...
Milyen alapon vár megváltást és boldogulást az, aki nem tesz meg mindent maga a sikerekért?
De mi van, ha az nem elég? Itt vagyok például én, 2010-ben... ami el tudott romlani, minden elromlott! Az utóbbi 8 év munkáságával elért eredményeim, a sívességek hada hetek alatt elúsztak, és még mindig minuszban vagyok. Az vigasztal, hogy aki csak körülöttem van, az érdeklődik és segíteni akar - ez valamennyire engem igazol. De érzem, ahogy kopik a hitem - már nem tudok megoldani mindent... egyszerűen nem megy.
Talán az, hogy eddig nem voltam a klasszikus értelemben vett "jó ember" most üt vissza... nem satnya próbálkozás. De még most sincs itt az ideje máshoz futni , a csodára vagy megváltásra várni - csattanás és közeledik a föld, benne van az ütés és a kudarc... de ha számolnak is fel kell állni és végig küzdeni! Hogy amikor majd elszámolok magamnak, vagy másnak a tetteimmel, legyen okom büszkének lenni. Hogy semmiért ne kelljen bocsánatot kérnem - azt nem szeretem.
Ennyi... így kell élni... és akkor nem hozunk szégyent magunkra!
bejegyzés
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése