Az orvosok azt merték mondani, hogy sportoljak valamit... mikor mondtam, nekik, hogy szoktam, akkor meg azt: gyakrabban, többet! Eltekintve attól, hogy az életben maradási esélyeiket nagyban csökkentették, és jelentős veszélyt szabadítottak a szeretteikre is; igazuk van.
A sport, mint tevékenységi forma, egészségi (fizikális) oldalról rendkívül előnyös, ráadásul egy jó formája feszültségünk levezetésének - különösen, ha olyat választunk, ahol valamit izomból kell ÜTNI! Na, ezért járok én fallabdázni. Az egyetlen hátulütője, hogy drága... ja, meg hogy 120+ kilóval nem épp kíméletes formája az izzadásnak. De legalább lehet ütni a labdát és idegrohamot kapni, amikor már megint 15-13-ra szopok ki egy aktív focistától.
Pont a sportársakra vártam a minap egy plázában, és gondoltam, mivel korán érkeztem eszek valamit; mit ad Isten a kajámmal a jégpálya mellé telepedtem, ahol amatőrök jégkorongoztak. És ahogy néztem őket, egy sokkal rejtettebb, mentális síkját is felfedeztem? megértettem?, nem tudom mi a jobb szó, a sportnak.
A hokisok 5 percenként váltották egymást, 3v3, 4v4 felállásban. Ez utóbbiban volt egy srác, Axel. Elsőre látszik, hogy sérült - a mozgása nem olyan összeszedett, az arckifejezése is elárulja, lassabban mozog a jégen és a korongot is akadozva kezeli. Néha rossz helyre passzolt: nem jegyezte meg, most épp kik a társai. DE!! Végigkorizta a meccseket, kocogtatott, mikor tisztán volt (bár ha közel volt hozzá ellenfél, inkább nem passzoltak neki, nehogy ütközzön), beszélgetett, egyszóval jelen volt a pályán. A csapatválasztásnál is minden csapatkapitány odacsúszott és meglapogatta a hátát: "Axel, velünk vagy, jó?" - és nem fintorgott, hogy miért kell.
Axel egy az ellenfél által kivitelezett szép lefordulás, két védő kicselezése és köténygól után fülig érő szájjal ment gratulálni, hogy milyen szép akció volt!! Az ellenfélnek! Ez egy sportember - nem keres milliókat vele, és még csak helye sem lenne adottságaival a sportpályán, de őszintén örül, hogy sportol, és elismeri a mások eredményét is.
Később lőtt egy gólt (bár a kapusként játszó nagy hibája lehet kicsit tervezett volt), és ott, akkor elérzékenyültem: a kint pihenők is beromboltak a pályára és mind lepacsiztak vele - mintha a vb-t nyerte volna épp meg a csapatának. Elképesztő volt látni, ahogy mindenki őszintén örül egy ilyen, jobb sorsra hivatott ember kis parányi sikerének, és biztosítja a tiszteletéről. Erre most persze lehet mondani, hogy öregszem, meg buzi emo-s vagyok... pont leszarom! Ami ott volt, az maga a sport, ahogy azt kitalálták, amire az való!
És most egy percig gondoljuk el, hogy miért kell ehhez egy sérült ember, és miért nem lehet ez (ha nem is ilyen, de) hasonló a normális, akár profi sportemberek között is? Én akkor úgy éreztem, hogy a TV-ben látott sportolók ellopják tőlem ezt az érzést, ezt az élményt.
Itt megjöttek a squash-partnereim, és mentünk ÜTNI! Kikaptam, megint - 11-14 közötti nyert ponttal, megint - de még sose élveztem ennyire!
A sport, mint tevékenységi forma, egészségi (fizikális) oldalról rendkívül előnyös, ráadásul egy jó formája feszültségünk levezetésének - különösen, ha olyat választunk, ahol valamit izomból kell ÜTNI! Na, ezért járok én fallabdázni. Az egyetlen hátulütője, hogy drága... ja, meg hogy 120+ kilóval nem épp kíméletes formája az izzadásnak. De legalább lehet ütni a labdát és idegrohamot kapni, amikor már megint 15-13-ra szopok ki egy aktív focistától.
Pont a sportársakra vártam a minap egy plázában, és gondoltam, mivel korán érkeztem eszek valamit; mit ad Isten a kajámmal a jégpálya mellé telepedtem, ahol amatőrök jégkorongoztak. És ahogy néztem őket, egy sokkal rejtettebb, mentális síkját is felfedeztem? megértettem?, nem tudom mi a jobb szó, a sportnak.
A hokisok 5 percenként váltották egymást, 3v3, 4v4 felállásban. Ez utóbbiban volt egy srác, Axel. Elsőre látszik, hogy sérült - a mozgása nem olyan összeszedett, az arckifejezése is elárulja, lassabban mozog a jégen és a korongot is akadozva kezeli. Néha rossz helyre passzolt: nem jegyezte meg, most épp kik a társai. DE!! Végigkorizta a meccseket, kocogtatott, mikor tisztán volt (bár ha közel volt hozzá ellenfél, inkább nem passzoltak neki, nehogy ütközzön), beszélgetett, egyszóval jelen volt a pályán. A csapatválasztásnál is minden csapatkapitány odacsúszott és meglapogatta a hátát: "Axel, velünk vagy, jó?" - és nem fintorgott, hogy miért kell.
Axel egy az ellenfél által kivitelezett szép lefordulás, két védő kicselezése és köténygól után fülig érő szájjal ment gratulálni, hogy milyen szép akció volt!! Az ellenfélnek! Ez egy sportember - nem keres milliókat vele, és még csak helye sem lenne adottságaival a sportpályán, de őszintén örül, hogy sportol, és elismeri a mások eredményét is.
Később lőtt egy gólt (bár a kapusként játszó nagy hibája lehet kicsit tervezett volt), és ott, akkor elérzékenyültem: a kint pihenők is beromboltak a pályára és mind lepacsiztak vele - mintha a vb-t nyerte volna épp meg a csapatának. Elképesztő volt látni, ahogy mindenki őszintén örül egy ilyen, jobb sorsra hivatott ember kis parányi sikerének, és biztosítja a tiszteletéről. Erre most persze lehet mondani, hogy öregszem, meg buzi emo-s vagyok... pont leszarom! Ami ott volt, az maga a sport, ahogy azt kitalálták, amire az való!
És most egy percig gondoljuk el, hogy miért kell ehhez egy sérült ember, és miért nem lehet ez (ha nem is ilyen, de) hasonló a normális, akár profi sportemberek között is? Én akkor úgy éreztem, hogy a TV-ben látott sportolók ellopják tőlem ezt az érzést, ezt az élményt.
Itt megjöttek a squash-partnereim, és mentünk ÜTNI! Kikaptam, megint - 11-14 közötti nyert ponttal, megint - de még sose élveztem ennyire!
bejegyzés
1 megjegyzés:
Kintevőségek behajtása:
www.behajtas.eliveport.com
Megjegyzés küldése